Az én apukám…

2009 november 27. | Szerző: Biborlili |

 Emlékszem, amikor anno általános iskolában a fenti címmel kellett fogalmazást írnunk, mindig nagy bajban voltam. Alig ismerem az apukámat, még ma is. Gyakorlatilag úgy nőttem fel, hogy ő mindig dolgozott. Egyszerű, tiszta szívű munkásember, aki mindent megtett azért, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. 40′-ben született gazdag kulákcsaládban, de az idő viharos volt, apja a fronton, anyukája a szörnyű kórban halt meg, ő éppen csak tipegett. Anyai nagybátyja fogadta örökbe, főként a pénzéért, okos-eszes fiú volt, mégsem tanulhatott, dolgoznia kellett. Az egész történetre akkor derült fény, amikor elvette anyukámat, két születési anyakönyvi kivonata volt, és az “öreg” elmondta a titkot. Tudom, hogy akkor valami megtört benne, szeretni is nehezen tanult meg, bízni másokban méginkább. Soha nem volt a szó valódi értelmében családfő, hiszen anyukám kezei mozgatják ma is a szálakat. Örök gyerek, szerető apa, amikor a szemébe nézek, még ma is mindig megfigyelem a pupilláját, az egyik olyan, mint egy lecseppenni készülő könnycsepp, különlegessé teszi. Nagyon és sokat vártak az első unokára és nagyon várja másodikat is. Olyan szép lehetne minden, mint egy tündérmesében, emlékszem, Szonját a születése után hónapokig nem merte megfogni, aztán amikor először fölvette, milyen büszke volt…Most teljes bizonytalanságban élünk, az idő pereg, gyilkos kór, tüdődaganat, rutin tüdőszűrésen derült ki… a két kezelőorvos tanácstalan, látják, de 2 hónapja nem sikerült semmivel igazolni…minden negatív…újabb és újabb vizsgálatok…újabb és újabb hetek az eredményre várva. Közben biztatják, hogy ha az is, idejében, nincs áttét. Erre az idejébenre hivatkozom én is, hogy kezelni kellene már, nem kutakodni, az idő rohan.

Rendkívüli tartással és nyugalommal viseli, tudom, hogy ez nem csak a látszat, ő ilyen. Én meg imádkozom a fentiekhez, hogy nem érhet így véget, most élhetne, unokázhatna, úgy készülök a 70. szülinapjára…annyira szeretném, hogy a gyerekeim, ne csak a fényképekről és a meséimből emlékezzenek rá…összeszorul a szívem, amikor Szonjától hallom, hogy papa…nem mehet el, még nem, még dolga van itt…velünk…kergetőznie kell az unokákkal és olyan sután fogni a legkisebbet is, mint a képen Szonit….