Telefonhívás

2008 május 17. | Szerző: Biborlili |

Biztosan Ti is voltatok már úgy vele, hogy az ember megkérdezi a szüleit a telefonban, hogy mi újság, jól vagytok, szokványos kérdés, szokványos válasszal?! Aztán jön a válasz, hogy nem, az arcomra meg a döbbenet. Ma meghalt anyukám egyik testvére, rák. Fel voltak készülve, ő is. Az utolsó találkozásunkkor, Szonja születése előtt egy nappal, 2 napig gyűjtöttem az erőt, hogy lesétáljak hozzá a kórházban egy emelettel lejebb. A fal felé volt fordulva, gyengéden megsimogattam, kb fél órát beszélgettünk, elmondta, hogy tudja már késő, későn ment orvoshoz, nincs segítség, de a szemében mégis ott volt a remény. Mesélt arról, milyen furcsa, én az életet várom, ő a halált, azzal búcsúztam, hogy másnap újra meglátogatom, erre már nem volt idő, másnap megszületett Szonja, erről még ő is tudhatott. Azt hiszem letekintett rá a Jó Isten, megmenekített az öntudatlanságtól és a nagy fájdalmaktól, a lassú elmúlástól. Nyugodjon békében!

Mindennek rendelt ideje van, ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak. Bármely sok napunk is lehet itt a földön, tudnunk kell, hogy a számuk mégis véges.Ezekben a pillanatokban ez mindig eszembe jut, hiszen nem azoknak nehéz, akik búcsúznak, hanem azoknak akik ittmaradnak. Remélem anyukámat sem viseli meg nagyon, féltem, hiszen a betegsége óta olyan érzékennyé vált…