Hát érdekes hétvégénk van, kiskisasszony bekapott valami vírust, igy minimáldiétát tartunk, ma már verte a hűtőt hammáért, de kellett a szigor, tegnap nem volt toppon. Belízingelték ma a keresztanyjáék, fél nyolckor hozták haza, vacsi, tea és már alszik is, kb, mint aki lefutotta a maratont, holnap azé’ megkérdezem majd, mit csináltak a kölökkel. 🙂 Holle anyó ma nálunk túlórázott cirka 40cm hó zuhogott le szó szerint és állítólag, holnap is műszakol mifelénk. Vazzeg mit láttam, hókotrót az utcánkban, kb 1 mp-re az ablakból, 70-el, felemelt lapátokkal (!) villogva, hogy lám-lám erre is járok, az idén 2x, az elsőnél az árokban kötöttem ki, hüle Sanyi, a kotróvezető poénnak szánta.
Nade, miért is felvidító. Nagy gyereknélküliségemben olvasgattam ám blogokat, nem mintha egyébként nem tenném, csak most olyan komótosan, ráérősen, teázgatva, átgondolva. Meg kellett figyelnem, hogy szarban vagyunk, nyakig. Először azt hittem, hogy csak nekünk keverte valaki ilyen morbidul a lapokat, de kattintásról-kattintásra rá kellett jönnöm, hogy mindenkivel van valami, valami rossz, valami depi. Ki besokall és nem ir, kinek a gyerek beteg, kinek betevője nincs, ki fogyókúrailag bebűnözik, ki gyermeket vár(na), ki a hercegét, kinek az anyja, kinek a pap, kinek a papné. Sok volt nekünk ez a tél, szó szerint sokk. Soha nem éreztem még ilyen hosszúnak én sem, húú ez a január, mint 3 december egyben. Jönnek a problémák máshol is, s mint mindig mindenkinek a sajátja a legfájóbb, legkilátástalanabb, hiszen ott csücsül a közepén.
Blogtársadalom, aki azt mondja nincs, hazudik, hiszen most is jött az ötlet, ébredj, kelj fel, ajándékozzunk, adjunk díjat, fussa körbe a csöppet sem kicsinyke blogvilágot. Naná, hogy beszállok én is, sőt azt sem érzem most problémának, hogy kreativitásom a kinti hőfokkal vetekszik, erősen mínuszban mozog. Megoldom, meg hát. Hiszen a bloggerek ismét kitaláltak egy léleksimogatót, játék-játék -játék.