Tudom-tudom nem vagyok túl sokszínű mostanában blogügyileg, dehát most mit csináljak ha /pillanat ez a legégetőbb problémám. Igen, nyugodtan nyithatjátok meg a blogom, azzal a sóhajjal, hogy banyek, megnézem már megint mi a sz@rt írt ez a bige az altatásról. Mivel már saját magamtól is rendesen kivagyok, így reggel higgadtan keltem és eldöntöttem nem húzom fel ma magam semmin. Legjobb megoldásnak Bundit hátba támadva azt választottam, hogy 13h-kor, nekem sürgősen el kell mennem a postára és a zöldségeshez, mert halaszthatatlan kuponfeladás és narancsvásárlás van, és azt csakis délután egykor lehet abszolválni. Mire Bundinak leesett a tantusz két villa káposztás tészta között, én már elegánsan pát intettem az ajtóból. Nagyon igyekezve (höhö) fél háromkor nagy óvatosan nyitom az ajtót, Bundi a nagy macival édeskettesben a takaró alatt, Szonja meg éppen a konyhaszekrényt pakolta ki. Bundi feje fölött kissé gomolygott a düh füstje. Itt én estem csapdába ugyanis 10 perc múlva közölte, hogy mostmárisazonnal le kell mennie kandallófáért, ühüm még mindig ott van. Altatás naná, hogy megint én. Taktikát váltottam. Kikapcsoltam mindent és 15.35-kor lefeküdtem a macival (nem úgy és nem olyan macival), becsuktam a szemem és megfogadtam, hogy semmin, de semmin nem akadok ki és nem szólok dedre, na ok, leszámítva, konyhakéses, gázos extrém téma. (Extrém=ded sérül, szülőt lecsukják.)